Ha kimondjuk Karintia nevét, a Dráva menti vidék jelenik meg előttünk; tekintetünk a Dobrač, az Obir és a Peca felé fordul, halljuk a Rož, a Podjuna és a Zila dalait, és amikor ezen a vidéken a távoli múlt nyomai után kutatunk, az illírek, a kelták és a rómaiak nyomaira bukkanunk, akik a szlovének és Samo Karantániája előtt uralták ezt a területet.
Karintia Celovccal, Gospa Svétával és Beljakkal múltunk része. A 20. századi Karintiát, a Szlovéniához tartozó Karintiát viszont a Meža, a Mislinja és a Dráva menti vidék jelenti; itt emelkednek a Karavankák utolsó csúcsai, és idáig nyúlik az erdő borította Pohorje. Vele csaknem párhuzamosan, a Dráva túlpartján emelkednek a Kozjak vagy Kobansko meredek lejtői. E földrajzilag változatos vidéken már nyolcvan éve húzódik az északi államhatár; korábban természetes határvonalak osztották a tájat Karintiára és Stájerországra.
Az Osztrák–Magyar Monarchia első világháború végi felbomlásakor Črna, Mežica, Prevalje, Ravne és Dravograd Karintiához, a pliberki és laboti járásbírósághoz tartozott. A Dráva menti települések Mutától Vuhredig a marenbergi (radljei) járást alkották, a Slovenj Gradec-i járás pedig a Mislinja vízgyűjtő területén Otiški Vrhtől Huda luknjáig terjedt. Három folyó összefolyásánál, valamint a Dráva és a Meža völgyében az első világháború után Malgaj és Maister katonái harcoltak az északi határért; Dravogradban és Poljanán a katonák még az utolsó csatában is életüket vesztették a fasizmus és a nácizmus elleni küzdelemben, 1991-ben pedig Logarska dolinától Holmecen és Vičen át Radlje felé sikeresen védték meg az északi államhatárt, és elérték, hogy a jugoszláv hadsereg kivonuljon.
A szöveg szerzője: dr. Karla Oder
